Példás apa gyerek kapcsolat? Egy gyereke nyelvén értő apa története.
Sír a baba, fáj valamije?
Nevetés, sírás, gügyögés – amikor beszél hozzám a kisbabám, majdnem mindent megértek. El kellett szúrnom néhány dolgot (cumisüveget adtam neki, mert azt gondoltam, éhes, megnevettettem és felspannoltam, mielőtt letettem volna aludni, de nem káromkodtam és kényszerítettem magam, hogy azt mondjam, ez kínos...) mielőtt megértettem volna, hogy a kisbabám folyamatosan kommunikál velem. Ez igazi felfedezés volt mindkettőnk számára. Lassan sikerült megfejtenem, mit is próbál mondani nekem.
Először nem tudtam különbséget tenni a baba sírásai között, de már tudom, mikor fáradt, éhes, vagy nyugtalan az éjszaka. Annak is megtaláltam a módját, hogy megnyugtassam. Mindent elmesélek neki a napomról, a munkámról, a jövőjéről vagy az utolsó focimeccsről.
Ahhoz, hogy megnyugtassam, megvannak a saját módszereim, elviszem sétálni a babakocsival vagy egyszerűen csak a karomba veszem. Ezek minden alkalommal működnek.
Mivel én egy mintaférj vagyok, ragaszkodom hozzá, hogy megosszuk a feladatokat. Ki kel fel az éjszaka közepén egy rémálom miatt? Apa kel fel! Akkor is, ha be kell, hogy valljam, nem mindig hallom meg a kisbabánk sírását elsőre.
A baba és a legendás humorom
Az első nagyszerű dolgok, amiket átéltem a kisbabámmal, a mosolyok voltak. A reflex mosoly, a barátságos mosoly, a pimasz mosoly, aztán 4 hónapos kora körül a kacagások.
Vannak biztos módszereim arra, hogy megnevettessem: viccesen grimaszolok, összepuszilgatom mindenütt, vagy úgy teszek, mintha fel akarnám falni és nevetséges módon énekelni kezdek, miközben rázom a kezem. Bábozni is szoktam és kukucsosat játszani egy takaróval legalább ötször egymás után, de néha még többször is, ha még mindig megnevetteti. Általában hamarabb megunja, mint én.
Megértjük egymást
Már akkor elkezdtem beszélni a kisbabánkhoz, amikor még az anyukája pocakjában volt, és ma már ezt könnyű folytatni. Amikor a csörgővel játszom, a csörgőről beszélek, amikor a zoknimat húzom, a zoknimról. A hangom ösztönzi a babát, így állandóan beszélek hozzá. Úgy ért meg engem, ahogy én is őt.
Már ismerem a nyelv különböző szakaszait, a fecsegéstől kezdve a mimikán át egészen az első szavakig és mondatokig. Sosem fogom elfelejteni, amikor először kimondta, „apa”. Még egy könnycseppet is ejtettem.
Aztán jött a dackorszak, és mint a szülők általában, mi sem boldogultunk vele. Megmutattam neki, ki a főnök. Nos, legalábbis megpróbáltam…
Mivel én vagyok a példaképe, és a baba mindenben utánoz, mindent megteszek, hogy megtanítsam bizonyos kifejezésekre, amelyek büszkévé tesznek, ha mások előtt elismétli: „Éljen az Arsenal!” (akár szurkoló vagy, akár nem), vagy, „Hallom és elfelejtem, látom és emlékszem, teszem és megértem”. Egy Konfuciusz idézet mindig jól jön, nem igaz?
Emlékszem a napra, mikor hazamentünk a kórházból. Körbejártam a házat karomban a kisbabámmal és bemutattam neki minden szobát és tárgyat. Ha látott valaki, azt gondolhatta, hogy megőrültem, de én biztos vagyok benne, hogy tetszik a kisbabámnak, amikor mesélek neki.
