Hajrá Apa! - Szülőnek lenni olyan, mint egyedül kóvályogni egy labirintusban

Aztán jön a születés utáni első hat kemény hét.

Az az időszak, amikor összeszoktunk és felfedeztük, milyen jó, ha megy a hajszárító vagy valami fehér zaj, vagy bármi csak aludni tudjunk egy picit. Mennek a találgatások, vajon most mi lehet a baj? Aztán, mire átvészeljük ezeket az időket, jön a hozzátáplálás, a dackorszak és még számtalan nem várt kihívás.

Természetesen így, hogy most ott tartok, hogy egy dacos 2,5 éves ikerpárt és egy 4 éves kislányt próbálok a helyes irányba terelni, néha azt mondom, nem ezek a napok voltak a kihívásokkal teli pillanatok a szülői életem eddigi szakaszaiban. Mindent összevetve a gyermeknevelés az igazi szeretettel, érzelmekkel és kihívásokkal teli labirintus, amiben olykor mindnyájan eltévedünk és közösen ülünk azon a bizonyos mérleghintán, ami egyszer felemel, máskor levisz.

Egy olyan útvesztő, ahol a hétköznapi kihívàsok mellett nagyon sokszor érkezünk a tükör szobába. Abba a szobába, ahol szemben állunk saját magunkkal és azokkal a kérdésekkel, amikről nem is gondolnánk, hogy minden egyes szülő társunk találkozik.

Vajon jól csinàlom? Ezt a helyzetet, biztosan így kellett volna megoldanom? Jó szülő vagyok?

És persze az végképp nem segít, hogy látjuk magunk körül azokat az idilli mintákat, amik sokszor koránt sem a valóságot tükrözik. Egy olyan világban, ahol a közösségi média legtöbb platformján csak a "mézes-mázas" tökéletes életeket mutatjuk, nem biztos, hogy mindenkinek a legtöbbet segítjük vele. Ugyanakkor az sem a legjobb, ha szülői bizonytalanságunk témáiban az erre létrehozott közösségi média csoportokban próbálunk segítséget kérni, hiszen mindig lesz egy olyan megmondó, aki bebizonyítja mennyire rosszul is csináljuk!

Ismerős az érzés? Benned is felmerült már, egy át nem aludt hét után, esetleg egy olyan nap után, amikor semmi sem volt jó és a végén annyira nem tudtátok kezelni a helyzetet, hogy nem csak a gyerek, hanem már te is sírtál?

Én bevallom férfiasan, egy nagy családot egyengetve, nekem ismerős! És az is ismerős, amikor egy üres szobában állok a labirintusban és a magasba kiabálok, csak hogy megnyugodjak és kívülállóként tudjam kezelni a helyzetet. Majd tovább haladok és egy meredek lépcsősort követően megérkezem egy osztályterembe, egy olyan helyre, ahol számtalan szülő sorakozik előttem, mellettem és utánam is.

Nyugalmat érzek és elfogadást. Egy olyan helyen vagyok, ami a kiutat mutatja a kesze kusza útvesztőből, amit csak úgy hívunk szülőség.

Itt mindenki rájön, hogy ugyan azt az utat járja be mint a másik, egymás mellett ülve tanuljuk, milyen is minden pillanatban kicsi életeket egyengetni. Itt már nincsenek előítéletek, nincsen lelkiismeretfurdalás. Itt elfogadás és tapasztalatcsere van.

Mindenki leveszi a batyuját, amit eddig cipelt azokkal a tapasztalatokkal, amiket anno otthonról kapott. Telis-tele a szülői mintákkal, elvárásokkal. Ezeket próbáljuk átírni, formálni egy újabb szülői mintává, egy olyan szülői képpé, amit csak mi adhatunk gyermekeinknek.

Jó szülő vagyok- e?

Vajon jól csinálom-e?

Nem tudom.

Egy biztos, nem vagytok egyedül, hiszen rengetegen ülünk ezekben az iskolapadokban. Tele kérdésekkel, bizonytalanságokkal, kételyekkel. Itt vagyunk egymás mellett, előtt és után. Erősítsük, elfogadásunkkal, megértésünkkel, együttérzésünkkel szülő társainkat. Hiszen szülőnek lenni, a világon az egyik legnagyobb és legnehezebb, mégis legszebb, leghálásabb feladat, ami mindenkinek kihívásokat tartogat egy egész életen át.

Már csak az a kérdés, mikor érsz oda abba terembe, ahol annyi szülőtársad vár már rád!

#nemvagyegyedul

Sánta Dávid

Instagram: @santabros

A képet készítette: Farkas Hajnalka